-31-

- Tudtam, hogy itt talállak. - szólt Blair, én pedig újra gyújtottam a lángot a tenyeremben.
- Tudtam, hogy megtalálsz.
- Bocsánatot akarok kérni, amiért túlreagáltam és nem hallgattalak meg. Közben megnéztem a szobát. A ruháit is elvitte, önszántából ment el.
- Hogy lehetünk ilyen barmok? Két hete, hogy eltűnt, és még csak a szobáját sem néztük meg!-fogtam meg a homlokom.
- Lehet, hogy tényleg apánál van.-felelte és a vízbe dobott egy kis kavicsot, ami apró "blugy" hangot kiadva süllyedt el.
- Tudod, hogy hol lakik?-kérdeztem.
- Én nem, de Will tudja.
 Azonnal fölálltunk és visszamentünk az épületbe, egyenesen a lakásba. Blair kutakodni kezdett Will szobájában, míg végül rá nem talált egy címre a laptopjában.
- Ez lesz az!-mondta, majd leírta egy papír lapra.- De...ez nem New York, ez Jersey.
- Autóval csak egy óra innen.
- De mégis hogyan fogunk elmenni? - ezen én is gondolkodóba estem. Hiszen se nekem, se Blairnek nem volt autója, csak úgy, mint ahogy a többi fény nyelőnek sem. Végig pörgettem a fejemben minden ismerősöm, mint egy telefonban lévő névjegyzéket és megálltam az egyiküknél, akivel szerencsénk lehet.
-  Joe! Neki talán van autója.
- Fel tudnád hívni? - be sem fejezte a mondatot, a telefonom máris a kezemben volt és tárcsáztam a számot. Három csörgés után felvette.
- Hallo!
- Szia! Figyelj, nagy szükségem lenne a segítségedre.
- Hallgatlak. - nagyvonalakban elmondtam neki miről lenne szó és szerencsénkre nem mondott nemet.
- Vidd el a kocsim.
- De.. eddig nem engedted, hogy vezessem.
- Tudom, de úgy hallom ez vészhelyzet, úgyhogy vidd el. De ne szokd meg!
- Kösz, meghálálom! Holnap reggel érte megyek. Oké... kösz, szia. - mikor letettem megkönnyebülten felsóhajtottam. Blair a nyakamba ugrott és megcsókolt.
- Köszönöm!
- Nincs mit köszönnöd. Te is megtennéd értem. -éreztem, ahogy bólint és tovább ölelt. A hátát kezdtem simogatni. Feszült volt és gondterhes. - Nyugi, nem lesz baj. Menjünk, inkább aludjunk. Holnap indulnunk kell. Vagy is hát... ma reggel. - mondtam, mikor az órámra néztem. Éjfél elmúlt öt perccel.

***

Mire a garzonhot értünk Joe már nem volt otthon, viszont a kocsi kulcsot a konyhapulton hagyta. Felkaptam és elindultunk.
Már nagyjából egy éve, hogy nem vezettem kocsit, így kissé feszült voltam. Nem akartam semmiféle kárt okozni Joe Mazdájában, akár egy karcolást sem.
Mikor kiiértem a garázsból Blair beült mellém.
- Merre lesz az út, hölgyem?
- Jersey-be kérem. - mosolygott, én pedig sebességbe tettem az autót.

Háromnegyed órája autókáztunk és Blair egyre jobban feszültebb lett. Néha azon kaptam, hogy remeg bal lába, olyankor rátettem a kezem és nyomban abba hagyta.
- Nem akarok vele találkozni. - motyogta és nagyot sóhajtott.
- Talán otthon sem lesz.
- És akkor ki van a gyerekkel? Mondjuk, eltudom képzelni, hogy egyedül hagyja.
- Először is abban bízzunk, hogy Will-t ott találjuk. Az, hogy az apád ott lesz már mellékes.
- Igazad van.- bólintott. - De miért ment el csak úgy?
- Nem kaptatok össze valamin?
- Nem. Szóváltásunk sem volt.
- Talán más oka volt rá. - Blair csöndben maradt. Csak akkor szólalt meg, mikor leparkoltam a lakás előtt. Kedvtelenül nézett végig az épületen majd magában hozzá tette: Az öcsédért teszed!, azzal kiszállt az autóból. A kapucsengőhöz ment és keresni kezdte az apja nevét. A Barney Reed névnél megállította az ujját és megnyomta a mellette lévő kis csengőt. Néhány reccsenés után egy markáns férfihang szólalt meg.
- Tessék!?
- Blair vagyok. Beszélnünk kell! - Blair hűvös volt és érzelem mentem, valóban nem akarta látni az apját.
- Harmadik emelet, hatos ajtó. - felelte és ajtót nyitott. A lifthez mentünk. Blair, amíg fel nem értünk a plafont bámulta, nagyokat lélegzett. Ujjaimat az ujjai közé fontam és megszorítottam. Visszaszorított.
Mikor kinyilt a lift ajtaja a hatos ajtó előtt egy férfi állt. Közel százkilencven centi, őszes hajú, szakállas férfi. Ahogy közeledtünk felé csak akkor tűnt fel, hogy szakasztott olyan, mint Blair. Az arcvonásai, a szeme. Le sem tagadhatta volna, hogy ő az édesapja.
- Sziasztok! - nézett ránk meglepetten, majd a kezét nyújtotta. - Barney Reed.
- Kim Seok Jin. - férfias kézfogása volt, mi tagadás.
- Szia, Blair. - a lánya felé fordult.
- Szia, apa. - nézett rá végül. Látszólag nem tudott mit mondani Barney, így Blair belevágott.- Wilhelmért jöttünk.
- Mi? - nézett ránk Barney meglepetten. - Will nincs itt.
- Mondd, hogy csak szórakozol!
- Ugyan, Blair, miért tenném? Nincs itt.
- A kurva életbe! - sóhajtotta Blair kétségbeesetten és hátra simította a haját. - Nem beszéltél vele, vagy...
- Blair! Mi történt?
- Nem tudom! Két hete nincs meg, és..
- Álj! Két hete eltűnt a gyerek? És miért csak most jöttök ide?
- Ugyan már, mintha annyira érdekelne!
- Ezt ne itt beszéljük meg, gyertek be! - mondta és beterelt minket. A nappaliba mentünk, de egyikünk sem ült le.
- Magyarázzátok meg, hogy mi folyik itt!
- Wilhelm eltűnt és azt hittem, hogy hozzád jött.
- Ide nem jött. Sőt, nem is beszéltem vele. De, nem tudjátok, hogy miért ment el?
- Nem! Fogalmunk sincs. - Blair föl s alá kezdett járkálni.
- Többieket kérdeztétek a szigeten? Melody?
- Az az asszony saját magáról sem tud, nemhogy másról. - puffogott Blair.
- És te, Jin?  - nézett rám végül.
- Ötletem sincs. - megráztam a fejem.
- Akkor egy a teendő:Rendőrség.
- Csodás, apa! Rendőröket akarsz ráküldeni a fény nyelőkre, briliáns!
- Van más ötleted? - kérdezte Barney.
- Igen, van. De, ahhoz nem kell a segítséged. - elindult a kijárat felé -Eddig sem aszisztáltál semmihez, és ehhez sem kell. - kinyitotta az ajtót és kiviharzott.
- Blair, várj! - kiáltott utána Barney, de ekkor már késő volt.
- Beszélek vele. - mondtam, mire Barney egy félmosollyal bólintott.
Mire leértem, Blair már az autónál állt. Szerettem volna vele beszélni az apja kapcsán, de tudtam, ez nem a megfelelő alkalom. Megnyomtam a sluszkulcson lévő gombot, hogy feloldjon a zár.
- Terv?- kérdeztem Blairt.
- Azt hiszem van.- felelte és beült a kocsiba.
- És pedig?
- Megkeressük Aidant.

-30-

Két hét telt el, de még mindig nem találtuk meg Wilhelmet. Mondanom sem kell, hogy Blair mennyire kétségbe esett, nem tudtam megnyugtatni semmilyen módon. Folyton ideges és zavart volt, semmi mással nem foglalkozott csak az öccse honlétével.
 Időközben úgy döntöttem, hogy hozzá költözöm, nem hagyhattam egyedül. Sem az Aidannel történtek, sem az öccse eltűnése után. A nagybátyámnak sem hazudtam, azt mondtam, hogy a barátnőmhöz költözöm.

 - Két hét telt el, és semmi.-mondta Blair, az arcát a tenyerébe temetve.
- Hamarosan meglesz, higgy nekem!-biztattam, majd magamhoz vontam. A mellkasomnak dőlt, miközben a vállát simogattam.
- De mégis hová ment? Nem igaz, hogy senki sem tudja, valaki csak tudja, hogy mikor ment ki azon a rohadt ajtón!-az utolsó szavakat kiabálva mondta, közben felállt és az ajtóhoz ment, hogy mindenki hallja, azonban nem jött válasz.
- Nyugodj meg.-mormogtam, de szinte alig hallhatóan.
- Nem tudok megnyugodni, Jin! Kitudja, hogy hol, és kivel van, nem lehetek nyugodt!
- Ha folyamatosan idegeskedsz, azzal nem lesz jobb, nem fog előkerülni!-tört ki belőlem végül és felpattantam a helyemről. Blair semmit sem válaszolt, nagy sóhajjal az ajtófélfának dőlt. Sírni kezdett.
- Akkor sem tudok megnyugodni.-pityeregte. Odamentem és átöleltem.
- Megfogjuk találni. Bízz bennem.-súgtam és csókot nyomtam a feje tetejére.
- Mi van, ha nem? Mi van, ha elrabolták?
- Ugyan, ki tette volna? És miért?
- Mi van, ha Aidan volt?-kapta fel hirtelen a fejét.
- Nem. Ő nem lehetett, nem lett volna rá ideje.
- Igaz. De, mi van, ha...
- Nem! Nincs ha! Nem rabolták el.
- Akkor nincs rá magyarázat, hogy miért ment el.-néhány perc csönd következett, de aztán megszólaltam.
- Mi van, ha apátokhoz ment?
- Miért ment volna hozzá? Egyébként sem tudjuk, hogy hol van. Egyik napról a másikra itt hagyott minket, csak úgy. Esze ágában sem lenne beszélni vele, főleg nem megkeresni.
- Egy próbát megér.
- Nem.-dünnyögte.
- Gondolkozz rajta.-javasoltam, majd egy kis időre magára hagytam. Egyszerűen nem tudtam beszélni a fejével, képtelenségnek tartottam, hogy bármivel is hassak rá ez ügyben. Reméltem, hogy megadja az esélyt, hogy az apjánál keressük Willt.
 Az erdőbe mentem. Korom sötét volt, az orromig sem láttam el. Hány óra van? A zsebembe nyúltam, a telefonért. Háromnegyed 11. Észre sem vettem az idő múlását. Az álom került, sétálni volt kedvem, azonban semmit sem láttam. Fényt gyújtottam, azonban nem egyszerű fény gyúlt a tenyeremben. Apró lángcsóva volt, ami a körülöttem lévő három méteres körzetet jócskán megvilágította. Aidan ereje most már az enyém volt, és ezt senki sem vehette el tőlem.

.

 Az erdőn kívülre indultam, a part felé. Peter már nem volt ott, gondolom már hazament. Unalmas lehet éveken keresztül ugyanazt a munkát végezni. Minden reggel felkel, és a fényőröket fuvarozza át a városba, aztán vissza. Egyáltalán kap ezért fizetést? Egyszer sem láttam, hogy bárki pénzt adott volna neki, és soha nem is kért.
 A part szélére ültem, majdhogynem a talpam a vizet érte. A kezemben lévő tűzzel kezdtem játszani. Rögtön a mondás jutott az eszembe. " Ne játssz a tűzzel!" Én most szó szerint ezt tettem, egyik kezemből a másikba pakolgattam, a lángot simogattam. Semmit sem éreztem, mintha csak a levegőt tapogattam volna.
- Erre gondoltál, mikor azt mondtad, hogy különleges vagyok.-hangosan gondolkodtam és anyára gondoltam. Szerettem volna, ha édesanyám még élne és látna most engem. Hogy ő mondjon el mindent, hogy felkészített volna erre az egészre. De lehet ennek így kellett történnie. Hogy magamtól jöjjek rá az egészre, hogy egyedül tapasztaljam meg, hogy milyen is képességgel született fényőrnek lenni.
 Hirtelen a láng kialudt a tenyeremben és hátrafordítottam a fejem. Valaki van itt.

-29-

A vihar egyre csak tombolt, mi pedig Blairrel szaporán kezdtük szedni a lábunkat a főépület felé. Idő sem volt beszélni, csak igyekeztünk a villámok "érintésétől".
 Mikor az épülethez értünk fényt gyújtottam, majd barátnőmet kézen fogva húztam be, egyenesen a parkba. Egy padra ültettem.
- Jól vagy?-kezdetem rögtön, az arcát pásztázni, majd kezét, testét, lábait.
- I-igen, minden rendben.-hadarta.
- Igaz, nem ért hozzád?
- Nem, nem csinált semmit, de nem tudom, mi történt volna, ha később jössz.-felelte és sírni kezdett.
- Gyere ide.-mondtam és magamhoz öleltem. Annyira rémült volt, annyira törékeny. Legszívesebben elvettem volna Aidan összes erejét, arra gondoltam, inkább hagytam volna ott élettelenül, a földön összerogyva. Azt mondta nem bántotta volna Blairt. Nem hittem neki.- Semmi baj. Itt vagyok, és nem engedem, hogy bántson. Esküszöm.-súgtam a fülébe, majd megcsókoltam a halántékát.
 Kisvártatva Melody jelent meg, egy fiúval az oldalán. Monster! Teljesen elfelejtkeztem róla.
- Blair!-hökkent meg Melody, majd hozzánk sietett.- Hát jól vagy!-ölelte meg.
- Tudta, hogy elvitte, még sem akadályozta meg.-sziszegtem, mire Blair döbbenten nézett Melody-ra.
- Ez igaz?
-Nem tehettem semmit. A törvény...-felelte a hölgy, megbánást kifejező arccal.
- Leszarom a törvényt!-fakadt ki Blair.- Csak úgy elnézted volna, ha megöl? Nincs hozzá joga!
- Az erőd elveszett, ez által fölösleggé váltál a fény őrzése szempontjából.
- Akkor az édesanyámat is ezért öltétek meg! Ugyanúgy, mint Jin anyját!-kiabálta Blair, közben néhány szempár szegeződött ránk.
- Ez a kötelességünk.-felelte Melody felszegett fejjel.
- Akkor had áruljak el valamit...-lépett közelebb az asszonyhoz, és a fülébe súgta.- Nem vesztettem el az erőmet.-mondta, és megragadta a nő torkát. Már ugrottam volna, hogy elhúzzam onnan Blairt, de nem tettem. Túlságosan megdöbbentett a látvány.  Blair tenyere füstölni kezdett, Melody pedig kapkodni kezdte a levegőt. Néhány percig egy helyben tartotta a kezét, majd levette róla. Melody nyakán ott díszelgett Blair tenyere. Megégette.
- Az erő nem vész el, hanem átalakul.-tette  hozzá Blair, majd egy hirtelen mozdulattal megpofozta Melody-t, aki büszkén viselte Blair tenyere nyomát, mint a nyakán, mint az arcán.
- Gyilkos vagy! És, ha ezt megtudják, ellened fordulnak.-köpte majd elviharzott mellette. Én és Monster egymásra néztünk, majd Blair után siettünk.
- Elárulná nekem valaki, hogy mi a büdös franc folyik itt?-kérdezte Monster, mikor beléptünk Blair lakásába.
- Legyen annyi elég, hogy egy pszichopata, hatalommániás meg akart ölni, azt gondolván, hogy elvesztettem az erőmet, ergo legálisan eltehet láb alól.-mondta Blair,majd fel s alá kezdett járkálni.
- De, jól vagy? Vagyis, nem bántott?
- Nem, de őt Jin rendesen helyben hagyta. Magába szívta az erejét.
- Hogy mi?-nézett rám Monster döbbent mosollyal Monster.- Öregem, nem hittem, hogy ilyen kemény fény izélő vagy.
- Romanova ezt nem fogja annyiban hagyni. Nálam van az ereje kilencvenkilenc százaléka, de...
- Akkor nincs mitől tartani, vagy nem?
- Egy százalék még nála van. Ami lehet, hogy kurva sokat ér neki.
- Nem termelheti újra az erejét. Tüzet nem tud fakasztani bármiből.
- Várjatok.-emelte fel a kezét Monster- Úgy értitek, hogy a gyerek tűzzel dobálózik?-mindketten bólintottunk, mire Monster elképedve rogyott a kanapéra.- Azt a szerencsés mocsok száját...ez de király!-rosszalló pillantást vetettem felé,mire azonnal visszafogta magát.
- Kétlem, hogy újra próbálkozna.-mondta Blair.
-Honnan tudod?-kérdeztem.
-Nem akar úgy járni, mint az apja. Az apját megkínozták, majd megölték.
-Miért?-csodálkozott Monster.
-Fényőröket gyilkolt. Pontosabban elvette az erejüket, de előbb kínozta őket.
-Nem tudtam, hogy ilyen szadista népség vagytok...
-Monster...-néztem rá ismét.
-Mi van?-vonta fel a szemöldökét.
-Várjatok csak...hol van az öcsém?-kapott észbe Blair, és berohant Wilhelm szobájába. Üres volt.
-Nem lehet, hogy csak elment valahová?
-Még soha nem hagyta el a szigetet. Lehet, hogy... a parkban van, vagy elment az erdőbe, nem tudom!-mondta Blair aggódva, és kirohant a lakásból. Utána mentünk.
-Adam! Adam, nem tudod, hogy hol van Will?-állította meg az egyik srácot, aki nemleges választ adott. Szinte minden járókelőt megállított, hogy érdeklődjön, de senki sem hallott felőle. Utolsó sorban Melody-hoz fordult.
-Hol van, az öcsém?
-Honnan tudhatnám? Nincs a lakosztályotokban?
-Képzeld nincs, de ha megtudom, hogy a te vagy az Aidan keze van a dologban, esküszöm megöllek titeket.-kezdett fenyegetőzni, majd elviharzott.
-Ötleted sincs, hogy máshol hol lehet?-kérdezte Monster.- Mi van, ha mégis a városba ment?
-Meg kell kérdeznem Peter-t!-felelte végül.
Ez volt az utolsó lehetőség. Mégis hová tűnhetett, az a gyerek?

-28-

Egy kis időre inamba szállt a bátorságom, de ahogy a mellettem lévő lányra pillantottam, béklyók között, szemeit könnyek csípték, egyetlen célom volt. Kivinni őt innen.

 Csupán csak egy pillanatig nem figyeltem, tűzgömb suhant el a fülem mögött. Odébb ugrottam. A fülem után kaptam. Sértetlen. Szerettem volna én is Aidan arcába csapni egy fénycsóvát, de nem tudtam. A fény szinte a tenyerembe ragadt, de aztán észbe kaptam. Tudom lebegtetni! Gyorsan koncentráltam, utasítottam a fényt, ami szikrázni kezdett, majd Aidan felé kezdett suhanni. Ahogy a közelébe ért egyszeriben elnyelte. A tenyerébe zárta, és magába szívta. Megijedtem. Így képtelen leszek ártani neki.

 Mosolygott. Feldühített, bántani akartam. Elindultam felé, és dobálni kezdtem a szikrázó gömböket. Egy darabig állta, de aztán az egyik betalált. Éppen az arcába. Az erős fény bánthatta a szemét, ugyanis hátrahőkölt és a falnak támaszkodva kapott a szeméhez, hangosan felszisszenve.

- Akkor játszunk így.-köpte, majd felegyenesedett. Mindkét tenyerét egymás mellé tette, amik hirtelen lángra kaptak. Arra számítottam, hogy egyszerűen tűz sugárt lő rám, akár csak egy sárkány, mikor tüzet okád. A két tenyerében lévő tűzgolyókat egybe gyúrva emelte fel, és felém irányította. Az első gondolatom az volt, hogy ma meghalok, egy rohadt nagy tűzgolyó által, de mikor az felém közeledett, felemeltem a kezem. Akár csak egy kosár labdát, röptében elkaptam. Nem égetett, még csak meleg sem volt. Ekkor jutott eszembe Jimin, és a gyújtó. Immúnis vagyok. 

 Úgy tartottam a kezeimben, ahogy egy labdát, de aztán éreztem, ahogy a tűz áramlani kezd az ereimben, egyre több és több, belülről feszít szét.  A kezemből eltűnt a tűz, magamba zártam.

 Aidan dühös lett, egyetlen szó nélkül gerjesztett újra tüzet, és felém futott. Egyetlen másodperctől volt attól, hogy lesújtson rám, de elkaptam az alkarját. Szinte már az egész karja lángolt, de én mégis tartottam, nem hagytam, hogy hozzám érjen. Csak szorítottam, és szorítottam az alkarját, mikor éreztem, hogy gyengülni kezd. Rápillantottam. Verejték csillogott a homlokán, szemét összeszorította, mintha szenvedne. A kezemre pillantottam. A tűz, ami a karját járta át, az én kezembe kezdett áramlani. Éreztem a tűz, kellemes melegét a szervezetemben, ismét feszítő, de mégis adrenalin dús érzés járta át a testem. Még többet akartam belőle, egyszer csak szorítottam Aidant, azt akartam, hogy egy parázs se maradjon benne. Már az összerogyás szélén volt, mikor megálljt parancsoltak.

- Jin!-szólt mellőlem a lelkemet simogató hang. Ennyi elég volt, hogy abba hagyjam. Fogtam és ellöktem magamtól. Aidan magzatpózban feküdt a hideg kövön. Olyan kiszolgáltatottnak tűnt, kedvem lett volna legalább kétszer belerúgni elernyedt testébe. De az ötletet hamar elvetve Blair-hez siettem és eloldoztam. Felült az ágyon és szorosan magához húzott. Zokogni kezdett.

- Semmi baj...-lihegtem.-Minden rendben lesz.-simogattam meg a haját.

- Hogy csináltad ezt?-kérdezte és felemelte a kezemet.

- Nem tudom.-ráztam a fejem.- De ha nem lettem volna rá képes, most én feküdnék ott.-mindketten Aidanre pillantottunk, aki közben nagy nehezen a falnak támaszkodva lihegett. Rosszabbul nézett ki, mint egy zúzódásokkal teli ember, akit éppen most hagytak jól helyben, eltekintve attól, hogy rakta egyetlen egy dudor sem volt. Elvettem az ereje forrásának csaknem nyolcvan százalékát. Gondolom ez olyan, mintha lecsapoltak volna tőle jó néhány liter vért egyszerre. Legyengült.

- Ha bántani merted volna, ennyit sem hagytam volna neked.-sziszegtem, közben még mindig szorosan Blairt ölelve.

- Eszem ágában sem volt őt bántani.-suttogta, még mindig ernyedten.
- Akkor miért hoztál ide?-szakadt el tőlem hirtelen Balir, és leugrott az ágyról.
- Csak Jint akartam idecsalni.
- Te szemét állat!-indult meg Aidan felé Blair, de megállítottam.- Mi jutott eszedbe?!
- Megakartál ölni? Nem igaz?-kérdeztem nyugodtan.
- Azt akartam tenni, amit te velem.
- Elakartad venni az erőmet.-mondtam határozottan.- Miért? A versengés miatt? Mert csak egy képességgel született lehet fiú lehet?-kérdeztem, de tudtam a választ. Aidan nem felelt. Hallgatás beleegyezés.
-Önző pöcs. Megérdemelted volna, ha Jin az utolsó szikrát is elveszi tőled!-köpte Blair még mindig dühösen.- Menjünk innen!-nézett rám Blair és magával húzott. Visszanéztem Aidanre. Ahogy ott ült, szinte élettelenül, sápadtan, egy fikarcnyi megbánást sem éreztem. Az ereje az ereimben áramlott, de jól tudtam...egy kis szikra is gerjeszthet még lobogó tüzet.

-27-

Blair
A fejemből az egész testembe éles fájdalom sugárzott, forgott velem minden. A szemeimre ólom nehezedett, alig tudtam kinyitni. Első próbálkozásra nem ment, aztán másodikra sikerült- Szaporán pislogni kezdtem, de a homálytól aligha láttam valamit. A fejem zúgott, rettenetesen fájt. Még többet pislogtam, így tisztulni kezdett a látásom. Hol vagyok? Kérdeztem magamtól, mintha valaki belülről megtudná mondani. A halvány szürkeségen kívül semmit sem láttam, csak hallottam. Esik az eső. Mennydörög.
 A fejemet próbáltam mozgatni, megakartam fogni a homlokom, de csak ekkor vettem észre. A kezem le van kötözve, épp úgy, mint a lábaim. Ez hordaágyhoz kötöztek. Ha most lett volna elegendő erő bennem, ráncigálni kezdtem a béklyóimat, de az erőm elhagyott. Mozdulni nem bírtam.
 A kétségbeesés kezdett rajtam eluralkodni, forró könnyek kezdtek a arcomon, egyenesen a számba csorogni. Azzal a maradék erőmmel rántottam egyet a bal kezemen, de mindhiába. A kötél erősebb volt.
 Gondolkodni kezdtem, hogy vajon miért, miért történt el velem? Ki a felelős ezért, és mégis mi volt az indítéka? Hiába törtem a fejem csak egy valaki jutott eszembe, csak ő lebegett lelki szemeim előtt.
Bárcsak itt lenne Jin!
- Végre, hogy felébredtél!-hallottam meg a hátam mögül egy férfihangot. Összerezzentem, mikor hirtelen megütötte a fülemet, hangja csengése. Akcentusa volt. Éreztem, ahogy mellém áll és fölém hajol. Kétlem, hogy bármit is látott volna az arcomból, így eltávolodott majd csettintett egyet. A keze hirtelen lángba borult.

A tűz fénye elegendő volt, hogy lássam, ki az. Szemeim elkerekedtek, a düh fortyogni kezdett bennem.- Így jobb?-mosolygott a képembe.
- Mit csináltál?-sziszegtem, közben Aidan egy gyertyát tett a mellettem lévő rozsdás asztalra és meggyújtotta.- Miért hoztál ide?-a hangom egyre erősödött, a fejfájásom csillapodni látszott, a köteleket kezdtem ráncigálni.
- Csillapodj le, aztán beszélünk.-orosz akcentusa sértő volt a fülemnek, puszta kézzel is képes lettem volna kitépni a hangszálait, csak hogy ne beszéljen.
- Én nyugodt vagyok.-sóhajtottam.- Mond, el hogy mégis mi folyik itt!
- Csak beszélgetni akarok.-felelte ismételten mosolyogva. Szívem szerint szembe köptem volna, de túl messze volt tőlem.
- Ha mondod el, kitépem a szíved.-súgtam és valamennyire komolyan is gondoltam.
- Az úgy nem vicces.-ráncolta a homlokát.
- Nem viccelek Aidan! Beszélj!-nyaggattam tovább, nem volt kedvem ehhez a játékához. Sóhajtott egyet és belekezdett.
- Nem fogadtál szót Blair!-úgy kezdte, mintha egy kislány dorgált volna meg, aki valami rosszat csinált.- Megmondtuk, hogy tartsd meg az erődet, de te tojtál az egészre.
- Ez miért olyan fontos, könyörgök?-kérdeztem sírógörccsel a torkomban, nem hittem el, hogy ismét itt tartunk.- Erő, erő, ki nem szarja le az erőt, Aidan?-amennyire csak tudtam felemeltem a fejem, úgy néztem rá.
- Még mindig nem fogod fel? Fényőr vagy, annak születtél! Szerinted lesz értelme az életednek, ha elveszted a képességed?
- Mire akarsz ezzel kilyukadni?
- Ha nincs erőd, nincs életed! Arra születtél, hogy őrizd a fényt. Szerinted Jin, és a te anyád, miért haltak meg?-a felismerés úgy hasított belém, mint egy üvegszilánk. Mintha valaki kívülről fojtogatott volna, nem kaptam levegőt.
- Vagyis anyát...
- Igen! Megvárták míg te és az öcséd megszülettetek és megölték.-mondta a szemembe, megrendülés nélkül.- Nem akartam, hogy megtudd. De mi figyelmeztettünk téged.
- Tehát azért hoztál ide, hogy...
- Nem!-csattant fel hirtelen.- Én nem lennék rá képes.-egy kis időre megkönnyebbültem, de nem tartott sokáig.- Az idő majd elintézi.

Jin
Aidan hangja egyre erősödött, minden egyes lépcsőfoknál. A józan eszem valahol elbújt, bármit képes lettem volna megtenni, csak hogy megmentsem a szerelmemet. Mikor az utolsó lépcsőfokhoz értem, megtorpantam. A falhoz bújtam és hallgattam. Aidan Blair anyjáról beszélt. És az enyémről! Megölték őket, amiért elvesztették az erejüket. A szívem és az öklöm összeszorult, ha belegondoltam, hogy Blair-rel is ez történjen. Nem, ezt nem fogom hagyni! Nem hallgattam tovább, és ha jól gondolom, magára akarta hagyni. Előléptem a fal mögül.
- Csak az én testemen át hagyom meghalni!-mondtam, mire Aidan hirtelen megpördült. Halvány mosolyt véltem felfedezni az arcán.
- Megérkezett a második versenyző is.-mondta. A háta mögé pillantottam. Blair egy hordaágyon feküdt lekötözve. Ahogy megpillantott könnyek kezdtek csorogni az arcán, tátogni kezdett. Segíts!
- Azonnal engedd el, vagy én fogom.
- Csak tessék.-mutatott felé, még mindig mosolyogva. Kicsit oldalra biccentettem a fejem. Megvan húzatva ez a gyerek?, gondoltam.
- Mégis mit akarsz tőle?
- Én csak a hagyományokat követem.
- Azzal, hogy megölöd?
- Én nem, majd a természet. Tudod, egy fényőr kevesebb ideig bírja, mint egy átlag ember. A szíve hamarabb feladja a benne termelődő fény miatt.
- Nem kértem biológia órát.-vágtam rá szárazan.- Engedd el.
- Különben?-kérdezte fogait vicsorgatva. A kezem mintha csak végszóra megrándult volna, a fénygömbök ott szikráztak benne. Szinte már lángoltak, de nem úgy, mintha tűz lenne.- Ügyes...de ilyet én is tudok.-mozgatta meg a szemöldökét majd kicsapta a kezeit. A tenyerében két tűzgömb jelent meg.- Játszunk akkor!

-26-

Már a folyó közepén tartottunk, mikor Peter aggasztó dolgot kérdezett:
- És hogy van Ms.Blair? Mostanság ritkán látni.
- Ezt hogy érti, Peter?-kérdeztem aggódva, hiszen ez azt jelenti, hogy Peter sem szokta látni.
- Mostanság nem szoktam látni a kisasszonyt, gondoltam magánál, vagy esetleg máshol a városban van.
- Kérdezhetek valamit?-szólalt meg mellettem Monster.
- Természetesen.-bólintott a kapitány.
- Mi történik azzal a lánnyal, aki elveszti az erejét?-a válasz engem is érdekelt, így reméltem, hogy Peter kielégítő, ugyanakkor aggodalmat nem keltő választ ad.
- Nos, az a hölgy, aki elveszti az erejét büntetést érdemel.
- De a szigeten sok nő van, akiknek nincs erejük!-vágtam közbe.
- Az igaz, de ők egyszerű fény nyelők. A fényőrök. Na, ők másak. Nekik kötelességük őrizni a fényt, ezért is büntetendők, ha elvesztik a képességet.
- És mégis hogyan büntetik meg őket?-kérdeztem előre félve a választól. A szívem kalapálni kezdett, úgy éreztem a hajó hirtelen lelassul és képes lettem volna kiugrani és átúszni a folyót, csak hogy hamarabb a szigeten legyek. Biztos voltam benne, hogy valami történt Blair-rel.
- Ha nem képesek tovább őrizni a fényt, haszontalanok lesznek.
- Ez alatt azt érti, hogy...?-nyelt egy nagyot Monster és rám nézett. Peter bólintott. Nem, az nem lehet! Nem vethetnek csak úgy véget az életének, hiszen az erő nem veszett el, csak átalakult. Tudom, hiszen éreztem, ahogy megérintettem!
 Ahogy a hajó a sekély vízhez ért kiugrottam belőle és futásnak eredtem. A lábszáram merő víz lett, de ez már lényegtelen volt az eső miatt.
- Jin!-kiáltott utánam Monster, de eleresztettem a fülem mellett, berohantam az erdőbe. Az elmém, akár egy térkép rajzolta le előttem az utat és néhány méternyi futás után megtaláltam az épületet.  Mély levegőt vettem és előhívtam egy kisebb fénygömböt, ami megvilágította a lefelé vezető utat. Mikor tisztulni kezdett látásom eloltottam a fényforrást és rohanni kezdtem Blair lakása felé, mit sem törődve a kíváncsi szemekkel, és felhorkanásokkal, miközben majdnem fellöktem néhány embert. Az ajtóhoz érve majdhogynem feltéptem a függönyt, ami azt takarta.
- Blair!-üvöltöttem a nevét, a házban föl s alá járkálva, de nem kaptam választ. Senki, egy árva lélek sem volt a házban, még Wilhelm sem. Tétován elhagytam a lakást és a térre mentem. Ismerős arcot kerestem, aki tudná, hogy merre találom. A tér közepén lévő padon egy nő üldögélt. Szerencsém van.
- Melody!-szólítottam meg a hölgyet, aki nyomban hátrafordította fejét.
- Jin! Maga mit keres itt?-kérdezte meglepetten.
-  Hol van Blair?-kérdeztem keretelés nélkül, túl ingerült voltam ahhoz, hogy körülírjam azt, amit szeretnék.
- De hiszen azt hittem, hogy veled van.-a magázásból hirtelen tegezés lett, mikor meghallotta a kérdésemet.
- Nem, nincs. Félek, hogy bajban van.-arcán kiült a döbbenet.
- Ugyan miért lenne?-tarkómon tűz cikázott, arcomba vér zúdult, hirtelen elszégyelltem magam, mintha csak valami rossz dolgot tettem volna.
- N-nincs többé ereje. Vagyis van, csak nem úgy.-tettem hozzá gyorsan, de ő csak az első mondatot hallotta meg. Megrázta a fejét, és lesütötte a szemét.
- Jin, Jin..tudod, hogy mit tettél most?
- Attól félek, igen.-feleltem és megfogtam a vállánál fogva majd a szemébe néztem. Tudtam, hogy mit kell kérdeznem, és reméltem, hogy tudni fogja, mit válaszoljon.- Hová vitte?
- A régi kórházba, az erdő szélére.-sóhajtotta, én pedig amilyen gyorsan csak tudtam rohanni kezdtem, de megállított.
- Jin!-megpördültem- nagyon vigyázz. Rettenetes erő lakozik benne.-aprót bólintottam és ismét futásnak eredtem. A lábaim meg sem álltak, tudták merre kell menniük. Út közben jutott eszembe, hogy ott hagytam Monster-t, de talán így volt a legjobb. Nem akartam, hogy neki is baja essen miattam.
 Ahogy a kórházhoz érkeztem, éreztem, hogy itt vannak. Mikor a romos épületre néztem csak akkor értettem meg igazán, hogy miért hívták ezt szellem szigetnek. Az épület teteje fölé szürke felhők kúsztak, a szél süvítő hangja mintha csak az itt elhunyt emberek sikolyai lettek volna. Az eső zuhogott, villámok hasították ketté az eget.
 Az ajtóhoz mentem. Az épületben eléggé sötét volt, így fényt gyújtottam. Az esőcseppek kopogásán kívül semmi mást nem hallottam, míg nem egyszer csak....hangok. Férfi hangok. Éppen mondott valamit. Az emeletre néztem, jobb kezem ökölbe szorult, ha csak arra gondoltam, hogy Aidan ott van fenn Blair-rel. A fénygömb a kezemben szikrázni kezdtem, akár csak egy csillámszóró, de ahogy lenyugtattam magam, az ismét normális lett. Nem értettem, hogy ez minek volt köszönhető, de kisebb gondom is nagyobb volt annál. Meg kellett találnom Aidant és végleg elrendezni vele a dolgokat.

-25-

Három hét telt el, hogy elmondtam Monsternek a titkomat. Azóta az egyetemet is ott hagytam, és a benzinkúton kezdtem dolgozni teljes állásban. Megüresedett egy állás, mikor kiderült, hogy az egyik alkalmazott benzint lopott és feketén kezdett kereskedni vele. A főnök azonnal felvett, mikor jelentkeztem az állásra.
 Monster azóta nem keresett, hogy megtudta ki is vagyok. Talán azt sem tudja, hogy ott hagytam a sulit, hiába a sok üzenet, amit neki hagytam, egyikre sem válaszolt. Lehet, hogy haragszik rám. De ugyan miért? Esetleg azért, mert elárultam neki, hogy fényőr vagyok? Vagy, hogy eddig eltitkoltam előle? Nem tudtam, de jobbnak láttam, ha nem zaklatom a kérdéseimmel. Úgy csak még jobban eltaszítom magamtól. Reméltem, hogy magától megkeres, de ez nem következett be. Egészen a mai napig.
 Ma én voltam beosztva a pénztárnál, vásárló után vásárló egész áldott nap. Hol az egyes, kettes, vagy hármas kutat mondták felváltva, volt aki autót mosott, aki kerekeket pumpált. Rengeteg embert fordult meg, köztük Monster is. Meglepetten figyeltem, ahogy csuromvizesen állt elém. Csak akkor vettem észre, hogy kinn zuhog az eső. Felálltam a székről és összefontam a karjaimat a mellkasomon.
- Helló.-kezdte.
- Szia.-köszöntöttem én is alig hallgatóan és megköszörültem a torkom.- Fizetni szeretnél?-kérdeztem, de  jól tudtam, hogy nem. Még jogosítványa sem volt, kocsija meg pláne.
- Nem, én csak kíváncsi voltam, hogy hol dolgozol.
- Ott, ahol te is, minden este. De mostanság nem látni téged gyakran.-feleltem.
- Igaz.-bólintott és nagyot sóhajtott.- Figyelj, nem kerülgetem a forró kását, ismersz már.  Sajnálom, hogy eltűntem, és nem válaszoltam egy üzenetedre sem, de lesokkolt, ami láttam. És az, hogy ott hagytál egyedül a szarban a többi nyomorékkal, épp most, vizsgák közepette, kicsit szarul esett.
- Kénytelen voltam ott hagyni, nem éreztem azt, hogy tovább tudnám folytatni. Teljesen hidegen hagyott az egész.
- És inkább melózol egy koszos kis benzinkúton?
- Ne kezd te is a sok lelki szarságot úgy, mint Joe! Kaptam tőle eleget, nem kell, hogy még te is kioktass!
- Jó, bocs.-felelte megbánóan.
- Én hoztam meg ezt a döntésemet, és kész. Nem erőltethettem tovább a sulit, csak meghúztak volna mindenből.
- Oké, elhiszem. Na és Blair?-váltott témát-Vele mi van?
- Napok óta nem érem el, ha pedig otthon keresem mindig azt mondják, hogy épp nincs otthon. A suliban nem vettél rajta észre semmit?
- Nem jár suliba.-ráncolta meg a homlokát.
- Tessék? De, mégis mióta?
- Csaknem azóta, hogy nálad jártam és ő is ott volt. Akkor láttam őt utoljára.
- Csak viccelsz, igaz?-kérdeztem kikerekedett szemmel, levegőt is alig kapva.
- Miért viccelnék? Jin, történt valami?-gondolkodóba estem. Mi van, ha Aidan, vagy valaki más megtudja, ami történt? Hogy nincs többé ereje? Azonnal beszélnem kell valakivel.
- El kell mennem!-mondtam és lekaptam magamról az egyen kabátot, felvettem a sajátomat és kirohantam a pultból. Már majdnem az ajtóhoz értem, mikor egy kollégám állított meg.
- Jin! Hová mész?
- Muszáj elmennem, nagyon fontos! Kérlek, állj be helyettem!
- De, Jin!
- June, kérlek!-néztem rá kerekded arcára kétségbeesetten. Végül bólintott, én pedig kirohantam az ajtón. Az esőt, mintha csak dézsából öntötték volna, még kapucnim sem volt, hogy feltegyem, de ez volt a legutolsó dolog, ami most érdekelt.

 Nem volt messze az East River, így gyalog indultam el. Néhány lépés után Monster kezét éreztem meg a vállamon. Megtorpantam.
- Mégis hova mész?
- Blair bajban van. Ha nem sietek, bántani fogják.
- Mégis ki?
- Egy Aidan nevű srác.-magyaráztam, de közben ismét elindultam. Monster szorosan gyalogolt mögöttem.- Ha megtudja, hogy elvettem Blair erejét megöli. Vagy engem.-tettem hozzá aztán.
- Hogyhogy elvetted az erejét?
- A fényőr lányoknak szüzességi fogadalmat kell tenniük. Aki megfogadja, abból vezető válhat, feltéve ha megvan az ereje.
- Tehát úgy érted, hogy te és Blair...-rápillantok, és bólintok.- Jól van, nem kell többet mondanod.
- Reméltem, hogy nem kell.-motyogtam.
 Néhány perccel később már az elrejtett zugban vagyunk, ahol Peter-t találom. Megkönnyebbülve sietek oda hozzá.
- Peter!
- Ó, Mr.Jin! Ilyen esős is napon is látom!-mosolygott.
- Kérem, nagyon fontos lenne, hogy átvigyen!
- Természetesen állok rendelkezésére.-felelte és vigyázzba állt, akár csak a katonák. Monster felé fordultam.
- Menj haza, Monster.
- Mi? Hogyisne!
- Veszélyes lehet....-meg sem várta, hogy befejezzem a  mondatomat.
- Nem érdekel! A barátom vagy, és segítek neked, kurvára nem érdekel, milyen veszélyekkel jár. Ha ez neked fontos, akkor nekem is.-mondta és kinyújtotta a kezét. Megfogtam, ő pedig magához rántott. Megveregette a hátam majd rám nézett.
- Rúgjuk szét annak a pöcsnek a seggét!